A nap sugarai beszüremkednek a milliónyi zöldellő levél közt, s a fény és árnyék valami különös hangulatot kölcsönöz az egésznek. És ennyi volt a romantika! Mert amikor belebújtatnak a hevederbe, mindazt, ami körülveszi, már nem látod. Koncentrálsz az utasításokra, valami ott, belül el kezd bizseregni. Aztán, amikor drótkötélen csattan a karabiner, elindulsz fel, a magasba, kezded megérteni, miért nevezik kalandparknak. Alattad a mély (a fene se gondolta lentről, hogy ez ilyen magas), valahol messze a következő biztonságos pont, és állsz, dülöngélsz, kilengesz egy (vagy két egymást keresztező) drótkötélen, lengő, libegő deszkán, gördeszkán, gerendán, fadarabon, hálón, hurkon, miegyében, és remeg a lábad. Egyre jobban. És minél jobban remeg, annál jobban inog az is, ami téged a magasban tart.
 
Lüktet a halánték, verejtékez a homlok, izzad a tenyér és a láb. A mélység, magasság, távolság érzete a leküzdendő pályaszakasz nehézségével arányosan nő. Ó, miért nem volt elég a kisállat-simogató, a labirintus, a trambulin. Kellett neked ide feljönni? Sóhajtasz. (Ezt finoman fogalmaztam.) Aztán, amikor a vérprofi biztosító személyzet azt mondja lentről, embereket alaphelyzetben nem hozunk le a létrával, csak összeszeded magad. Visszaút nincs, csak előre van. Aztán a harmadik elem után már akarod! Nagyon akarod! Leküzdöd az egyre nehezebb, lehetetlennek tűnő akadályokat, és aztán, amikor újra két lábbal a földön állsz, nagyon büszke vagy magadra! Te már tudod, hogy végig lehet csinálni… hogy érdemes végigcsinálni. Újra, és újra!  
 
Kerekerdő Kalandpark 
Kerekegyháza, Arany J. u. 35. 
Nyitva: minden nap 10-19h. 
www.kerekkaland.hu